Egy napfényes őszi pénteken két lovag vágtatott ki a városból, egész pontosan a BME kertjéből. Céljuk a szokásos dunakesziii Dunapart-Palibá tengely volt, az útvonal azonban ezúttal a budai oldalon kezdődött, majd legújabb hidunkon ívelt át a nagy folyó felett.

Sokmindent lehetett hallani manapság a Megyeri híd kerékpárútjáról, muszáj volt hát saját szemünkkel is megtekinteni a kialakult helyzetet, méghozzá minél magasabbról. Persze a hídépítők a minőségellenőrök véletlenszerű felbukkanását a legkevésbé sem tartják kívánatosnak, ezért már az Északi összekötőnél megpróbált egy elvakultabb munkásparaszt leráncigálni a drótparipáról. Innen is üzenem neki, cselekedete alapvetően helyes volt, ritkán látni munkájáért ennyire lelkesedő munkásparasztot. Az, hogy végül a trágyán kellett átgázolnunk, érthető, vidéken valószínűleg ez a normális rendje a dolgoknak. Megállítani nem tudott fondor cselével, Csepel hátsókerekem vígan hasítja a legsüppedősebb sarakat is, így hamarosan elértük a folyami átkelőt. A kerékpárút nagy ívben fordul rá a híd északi oldalára, egész jól megcsinálták, de a hídon a burkolat minősége némileg aggasztó. A pesti oldalon a lehajtót - mint azt már sok helyen olvashattátok - hepehupásra csinálták a mozgássérültek kedvéért. A szándékoltan kialakított hepék és hupák szinte fel sem tűnnek a többi között, ez csak nagy sebességgel lehet igazán kellemetlen, de egyébként nem érdemes gyorsan belefutni a félúton kialakított hajtűkanyarba.

Unalmas kis beszámolónk után a végső kérdés: miért kérdezi meg egy ipari alpinista, hogy miért jó olyan magason?